2009 június 29. | Szerző: Stefi |

“Éppen a haldoklás pillanatában tisztul ki az a tudás is, hogy bár sok utat teszünk meg másokkal, akár elképesztő közelségben is, az életünkben alapvetően egyedül vagyunk, és ezt a fajta magányosságot nagyon kevesekkel tudjuk megosztani. Miközben elementális igényünk van arra, hogy megosszuk, amit csak lehet, vannak dolgok, amiket nem merünk, nem tudunk, vagy nem akarunk mindenkivel megosztani. Éppen abban van az emberi kapcsolatok összes árnyalata és izgalma, hogy mindenkivel egészen egyedi és megismételhetetlen metszete van a világunknak.

Sokszor a kémia, a vágy, a helyzet izgalma, az elcsábulás olyan elementárisan erős, hogy annak valóban nem lehet ellenállni. Bármennyire szeretnénk is, nincs receptszerű, tervezett élet. Valami mindig közbejön. Sok olyan találkozás van az életünkben, ami sehogyan sem fér össze sem a tervezéssel, sem a társadalmi normák diktálta követelményekkel, azzal, hogy hogyan kell “rendesen” élni. Minden találkozás más, nem lehet a félrelépőket és a félrelépéseket kategorizálni. ….

Egyszerre vágyunk keretekre és gyűlöljük, ha kordában kell tartanunk a vágyainkat. A szabadság így sokszor elég méltatlanul, suttyomban valósul meg, szorongást, bűntudatot és végül borzasztó sok fájdalmat eredményezve. Igazán szabadon élni és szeretni nem egyszerű dolog, sokak számára a biztonságnak akár az illúziója is mindennél többet ér. ” Mester Dóra Djamila