2009 július 4. | Szerző: Stefi |

Van, aki szerint a szerető már önmagában nagyon romantikus szó, van,
aki szerint a szeretősdi inkább izgató, mint romantikus. Az irodalmat
és a filmeket egyaránt megihlette már ez a fajta kapcsolat, szinte
minden válfaját láthattuk már a filmvásznon. A történelem során azért
nem új keletű a szeretősdi, sőt, évszázadokkal ezelőtt sokkal lazábban
kezelték a házastársak ezt, mint manapság.

Bezzeg régen

A
reneszánsz Olaszországban, főleg Genovában, Velencében, Firenzében és
Rómában elismert és előszeretettel követett szokás volt a Cicisbeatura
(vagy másként Cicisbeismo), avagy a házas, arisztokrata asszonyok
hivatásos szeretőjének “intézménye”. A szerető a férj tudtával és
jóváhagyásával látogatta a feleséget. Elkísérte a templomba, nyilvános
rendezvényekre, sétákra, szabad bejárása volt a házba, és végül, de nem
utolsó sorban a hölgy szexuális igényeit is kielégítette.

Tulajdonképpeni
feladata az volt, hogy az asszony unalmát elűzze, illetve, hogy állandó
kísérője legyen. Az írások szerint, a házassági szerződéshez hasonló
megállapodás jött létre a felek között, amiben lefektették a szerető
jogait és kötelezettségeit. Példának okáért, a Cicisbeonak (vagy
másként Cavalier Servente-nek) köz szereplések alkalmával a hölgy
mögött kellett állnia, csak onnan suttoghatott a nő a fülébe. A
Cicisbeo elnevezés is innen ered, ami “suttogni-t” jelent. A szeretőnek
“szolgálata” alatt tilos volt más hölggyel kapcsolatot fenntartania. Ha
mégis megtette, úgy a megállapodást semmisnek kellett tekinteni, de a
szerződést bármelyik fél bármikor egyszerűen fel is bonthatta.

A
korból származó feljegyzések tanúsága szerint ezzel az olasz szokással,
rangtól függetlenül, bárki élhetett. A féltékenységet pedig nemhogy nem
ismerték, de a Cicisbeo és a férj között olyan szoros kötelék is
kifejlődhetett, mint egy esküvel megpecsételt szövetség. A hivatalos
szerető előnyei közé tartozott, hogy ritka volt a válás, és nyilvános
skandalumokra sem került így sor.