Van, aki szerint a szerető már önmagában nagyon romantikus szó, van,

aki szerint a szeretősdi inkább izgató, mint romantikus. Az irodalmat

és a filmeket egyaránt megihlette már ez a fajta kapcsolat, szinte

minden válfaját láthattuk már a filmvásznon. A történelem során azért

nem új keletű a szeretősdi, sőt, évszázadokkal ezelőtt sokkal lazábban

kezelték a házastársak ezt, mint manapság.

Bezzeg régen

A

reneszánsz Olaszországban, főleg Genovában, Velencében, Firenzében és

Rómában elismert és előszeretettel követett szokás volt a Cicisbeatura

(vagy másként Cicisbeismo), avagy a házas, arisztokrata asszonyok

hivatásos szeretőjének “intézménye”. A szerető a férj tudtával és

jóváhagyásával látogatta a feleséget. Elkísérte a templomba, nyilvános

rendezvényekre, sétákra, szabad bejárása volt a házba, és végül, de nem

utolsó sorban a hölgy szexuális igényeit is kielégítette.

Tulajdonképpeni

feladata az volt, hogy az asszony unalmát elűzze, illetve, hogy állandó

kísérője legyen. Az írások szerint, a házassági szerződéshez hasonló

megállapodás jött létre a felek között, amiben lefektették a szerető

jogait és kötelezettségeit. Példának okáért, a Cicisbeonak (vagy

másként Cavalier Servente-nek) köz szereplések alkalmával a hölgy

mögött kellett állnia, csak onnan suttoghatott a nő a fülébe. A

Cicisbeo elnevezés is innen ered, ami “suttogni-t” jelent. A szeretőnek

“szolgálata” alatt tilos volt más hölggyel kapcsolatot fenntartania. Ha

mégis megtette, úgy a megállapodást semmisnek kellett tekinteni, de a

szerződést bármelyik fél bármikor egyszerűen fel is bonthatta.

A

korból származó feljegyzések tanúsága szerint ezzel az olasz szokással,

rangtól függetlenül, bárki élhetett. A féltékenységet pedig nemhogy nem

ismerték, de a Cicisbeo és a férj között olyan szoros kötelék is

kifejlődhetett, mint egy esküvel megpecsételt szövetség. A hivatalos

szerető előnyei közé tartozott, hogy ritka volt a válás, és nyilvános

skandalumokra sem került így sor.



Tovább a blogra »