2009 július 5. | Szerző: Stefi |

Nyaralni van, hetek óta nem találkoztunk. Az nem zavar, hogy a családjával ment, ezen már túl vagyok. De hiányzik a hangja, a nevetése, a beszélgetések, a tanácsai és az érintése. Megtanultam együtt élni ezzel a helyzettel, megelégedni azzal, amit kapok, amit kaphatok. Nem volt könnyű, az emberben ott tolong a birtoklási vágy, kitúrva a józan észt. A kezdet szép volt, flört a javából, szívet melengető, szívet dobogtató, egy mosolyától elolvadó.

Az első lépés mindig a nő kezében van, és én feldobtam a pöttyöst, amit Ő csuklóból le is ütött. Aztán mielőtt elkezdődött volna bármi is, inába szállt a bátorsága. Egészen a következő “véletlen” összefutásig. Az első évünk a visszakozások és újrakezdések éve volt. A tanulásé, megtanulni, hogy a saját, meglehetősen nyűgös, leélt hétköznapjaink mellett, és nem helyett vagyunk egymásnak. Az azóta eltelt 3 év maga volt a csoda. Már nem tudunk egymás nélkül létezni, de soha nem fogunk együtt élni….

Soha ne mondd, hogy soha. Bármi megtörténhet bármikor. Csak rajtad múlik. Vagy majdnem. A kérdés inkább az, vajon akarnád-e? Akarnám -e hogy a férjem után egy olyan férfi rigolyáit kelljen elviselnem, megszoknom, akit szeretek, tiszta szívemből, de csak és kizárólag a jó oldalát ismerve szeretek! Vajon mennyire állná meg a helyét ez a szeretet, ha a mindennapok nyűgét, bajait, rigolyáit és berögzött szokásait kellene együtt elviselni, átélni, megszokni?

Úgy érzem, ha megtehetnénk, akkor sem lenne szabad meglépnünk ezt a lépést. Igy jó, ahogy van. Igy megmaradunk egymásnak örökké.