Már
várt. Úgy ölelt, mint aki utoljára teszi. Közben pedig mardosta a
lelkiismeret. De mégsem tudja/tudjuk befejezni. Valami végérvényesen
összeköt bennünket. Örökre.
Szerettem
volna Vele sétálni a fák közt, kézen fogva, hozzábújva, és nagyot
beszélgetni. Nem lehet, nem szabad. Egyszer tán, ha majd nem leszünk
más, mint két idős ember, aki az emlékeiből él, akkor talán megvalósul
ez az álmom is.
