Már

várt. Úgy ölelt, mint aki utoljára teszi. Közben pedig mardosta a

lelkiismeret. De mégsem tudja/tudjuk befejezni. Valami végérvényesen

összeköt bennünket. Örökre.


Szerettem

volna Vele sétálni a fák közt, kézen fogva, hozzábújva, és nagyot

beszélgetni. Nem lehet, nem szabad. Egyszer tán, ha majd nem leszünk

más, mint két idős ember, aki az emlékeiből él, akkor talán megvalósul

ez az álmom is.



Tovább a blogra »