Betegségek árnyékolták napjainkat. Félreálltam, mikor a családodban felütötte a fejét, biztosítva arról, ha egy váll kell, az enyémet mindig megtalálod. Veled izgultam, míg megérkezett a szövettani eredmény, és Veled örültem, mikor elsőként értesítettél róla, hogy vaklárma volt, semmi komoly baja nincs NEKI. Mert ilyen áron nem kell…
Még meg sem könnyebbültünk, mikor rosszul lettem. Elbújtam, nem akartam, hogy láss így, lefogyva, meggyötörve, nyúzottan. Azt akarom, hogy ne láss betegen. Lehet, hogy ez egy jel volt, hogy nem érett még meg a kapcsolatunk a mindennapokra? Akarom-e egyáltalán a mindennapokat? Van-e olyan szerelem, ami hosszú távon is kibírja a napi gondok, betegségek mellett? Lehet, a miénk is olyan, de MÉG nem akarok bizonyosságot. De Te hívtál, írtál, nem hagytál magamra, és ez erőt adott.
Holnap látlak, holnap érezlek, holnap Hozzád simulhatok végre! A próbát kiálltuk. 🙂