2009 június 8. | Szerző: Stefi

Tudta, hogy nős. Azt is, hogy gyerekei vannak. Tudta, hogy a romantikus
lányregények világának semmi köze a valósághoz, hogy a férfi a biztosat
sosem cserélné a bizonytalanra. Mégis belement a játékba. Hogy miért?
Mert reménykedett, és mert nem voltak duzzogós lefekvések és kócos
ébredések, mert nem süllyedt le a kapcsolat a mindennapok rutinjainak
szintjére. Abba viszont nehéz beletörődni, hogy az ember csak a második
lehet.

Az elején tökéletes volt minden. A férfi figyelmes volt és elbűvölő.
Gyakran hozott virágot, apró kis meglepetéseket. Nem kellett
megismernie a rossz tulajdonságait, nem kellett elviselnie a rigolyáit.
Nem is tudott róluk. Biztos lehetett benne, hogy nem fog meccset
bámulni, amikor felmegy hozzá, csak egymással törődtek azokon a titkos
órákon.

Izzott köztük a levegő. Minden egyes találkozás csak fokozta vágyakozásukat, egyre sürgetőbb volt a viszontlátás.

Minél
többet voltak együtt, annál inkább akarta hinni, hogy mégis van rá mód,
hogy ezt a könnyed és kötöttségek nélkülinek indult kapcsolatot igazán
komolyra lehet fordítani. Valójában persze szabad, de a szíve már
gúzsba van kötve, képtelen lenne ismerkedni, új kapcsolatot szőni –
tudja jól. Mikor megemlíti a férfinak, hogy lehetne ebből a viszonyból esetleg kapcsolat is, az
csak hallgat. Nem néz a szemébe. Kínos, óráknak tűnő szünet után csak
ennyit suttog maga elé: Persze, persze. Miért ne lehetne?

De ekkor már biztosan tudja, hogy hazudik. Hogy csak áltatta magát.
Hogy soha nem lesz ő az első a férfi életében. Hogy hazugságra épült az
egész kapcsolat, így nem is csoda, hogy hazugságokba fullad végül.
Persze a férfinak ez igazán kényelmes. Amit nem kap meg otthon, azt
megkapja tőle, de nem fogja elhagyni a feleségét, a gyerekeit. Nem
fogja végig csinálni érte a válással járó huzavonát.

A
hazugságok, melyek kezdetben oltalmat és biztonságot nyújtottak,
életben tartották viszonyukat, ma egyre inkább megmérgezik életüket.
Olykor már úgy tűnik, hogy csak erőlködnek, a rutintól való félelem
ellenére mégis csak lesüllyedtek a köznapiság szintjére, eltűnt a
kapcsolatból a könnyedség. A lopott órák kezdenek izzadságszagúvá
válni, a megszokás befészkeli magát mindennapjaikba.

A kezdetben erotikusan túlfűtött titkos telefonbeszélgetések, sms-ek elmaradoznak.

Mi tartja még egymás közelében őket? Maga sem tudja.

Szeretne
úgy igazán a férfihoz tartozni. Szeretne nyaralni menni vele, együtt
ünnepelni a karácsonyt, vele lenni hétvégenként, mellette ébredni
reggelente.

Tudja jól, hogy ez lehetetlen. Akkor mégis mihez
kezdjen? Menjen az álmai után, ezzel elveszítve a férfit, aki annyira
fontossá vált számára, vagy maradjon vele és maradjon második?

De vajon a másik oldalon mikor telik be a pohár? A férfi mikor fogja
úgy gondolni, hogy most kell kilépnie ebből a viszonyból? És ha eljön
ez a pillanat, ő mihez fog kezdeni? Nélküle.

Gyóni Géza:Valami…

2009 június 7. | Szerző: Stefi

 

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész…

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad –
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is éppen
Arra gondoltál.

2009 június 7. | Szerző: Stefi

“Három hónap alatt szokott eldőlni, lesz-e valami a külső kapcsolatból,
vagy a kettő kell együtt, mert a “hivatalos” és a titkos partner
kiegészítik egymást. Az egyik azt adja meg, amit a másik nem, és
fordítva. Akár érzelmileg, akár intellektuálisan, akár szexuálisan.
Ezért, ha szabad így fogalmaznom, emberünk a kettőből próbálja meg
összetákolni azt, ami számára kielégítő, csak közben fenntartja azt az
illúziót, hogy válaszúton van, és nemsokára dönteni fog. Pontosabban az
egyik helyen azt hazudja, hogy dönteni akar, a másik helyen hallgat.
Általában ez szokott történni. Ha nem hazudná azt, hogy csak idő
kérdése, de dönteni fog, akkor a szerető azt mondaná, hogy átmeneti
játékosként nem akarok ennek a csapatnak a tagja lenni. Ezért hazudik.”
(C. Molnár Emma: Életművészet – Szeretőnek lenni és maradni)

Nem feltétlenül azért keres valaki külső kapcsolatot, mert mindenáron változtatni szeretne a jelenlegi életén. (És nem feltétlenül keres!  De nem véletlenül talál! ) A statisztikák szerint az esetek legnagyobb százalékában a nők kezdeményezik a házasság felbontását, mégis sok esetben éppen ők azok, akik mindig találnak kifogást, kibúvót a kényelmetlen, kellemetlen lépés alól. Kicsik a gyerekek, majd ha felnőttek. Anyagilag függünk egymástól, közös vállalkozás, ház, kocsi, nyaraló. Félek az egyedülléttől. Lebetegedett a férj, csak nem hagyom pont most itt, mikor szüksége van rám?!

Az újságcikkek többsége megcsalt nőkről beszél, vagy olyanokról, akik harmadikként abban bíznak, hogy a szerető végül őket választja. Még véletlenül sem találtam cikket arra vonatkozóan, hogy mi a helyzet akkor, ha mindkét fél házasságban él, egyikük sem akarja feldúlni a másik – és saját – házasságát, de évek óta jól kiegészítik egymást, megkapják a másiktól, amit otthon nem. A nő általában a gyengédséget, figyelmet, a férfiak inkább a szexet, a változatosságot. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy az ennyire átgondolt, jól működő külső kapcsolatban élő nőknek egyáltalán nem jut eszébe, hogy mi lenne, ha…. ha mégis egy pár lehetnének a szeretővel. Általában azonban ez kósza gondolat marad. Félő, hogy úgy már nem működne ez a kapcsolat.

2009 június 7. | Szerző: Stefi

A magyar nyelv rendkívüli árnyaltsága ellenére a “szerető” szó a mai napig legtöbbször pejoratív értelmű. Mit gondolnak az emberek, ha azt hallják, hogy xy-nak szeretője van? “Na, ez is félrekefél!” Az a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy nem csupán szexuális élvezet céljából létesítenek az emberek (és itt inkább a nők szemszögéből nézem a dolgokat) külső kapcsolatot.

2009 június 7. | Szerző: Stefi

 

2009 június 6. | Szerző: Stefi

Úgy ölelt, mintha az élete függne tőle. Lopott órák, lopott percek. Szerelemről szó sincs. Nem lehet. Mégis van. Mert érzelem nélkül nem lennénk itt. De tudjuk, soha nem lesz másképp. Csak így. Igy jó. Ne menj még! Menni kell! Csak még egy csók… még egy ölelés. Hogy kitartson a következő találkozásig. Már most hiányzol. Nem mondjuk ki, csak szívünk jajdul: szeretlek. 

Szeretők: A titkos viszonyok lélektana

2009 június 6. | Szerző: Stefi

 “Keresünk. Egy életen át. Ki kalandot, ki társat, ki szerelmet, ki érzéki vágyat, ki az igazit, ki bizalmast, ki intellektuális partnert, ki önmagát; ki biztonságot, ki családot és meleg otthont, ki izgalmas utazást, ki elfogadást, ki csupán egy ölelést. Nem keresünk-e valójában akkor is, amikor “félrelépünk”? Nem azt keressük-e, amit nem találunk abban a kapcsolatban, amiben épp benne vagyunk? Lehet, hogy csak egyetlen részlet hiányzik, valami nagyon kevés, ami azonban bõven elég, ha úgy érezzük, hogy épp ettõl nem vagyunk maradéktalanul boldogok. Az más kérdés, hogy akarunk-e kompromisszumot kötni, és lemondani ezekrõl a dolgokról. Vagy ha fontosak a hiányzó részletek, akkor hajlandóak vagyunk-e dolgozni, tenni azért, hogy az elsõ számú kapcsolatunkban megtalálhassuk mégis, amit keresünk. Sokszor van úgy – mert nem egyszerû két ember elvárásait, vágyait idõben és térben tökéletesen összehangolni -, hogy bár jól érezzük magunkat, szeretjük egymást, de valami akkor is hiányzik. Vagy azért keresünk, mert bár egyszer kimondtuk az igent, ha õszinték vagyunk magunkhoz, nem annak az embernek és nem azokra dolgokra bólintottunk, amiket a zsigereink diktáltak. Így – noha talán észre se vesszük – keresünk tovább.”